Ezért ki is léptem, mikor végre sikerült eldöntenem, milyen öltözetben merészkedjek ki ebbe a rémes időbe. Röhejes, hogy ahogy a hőmérséklet fagypont alá süllyed, nekem is mindjárt meg kell fagynom.

Személy szerint támogatom az állatbundák viselését, amiért a TTK-sok nagy része  nyilvánvalóan szívesen megkövezne, de az állatkák sorsa egyáltalán nem tud meghatni, miközben a sajgó körmeimet fújkálom tíz perc ácsorgás után az ítéletidőben. Erős a gyanúm, hogy az őseim azért jöttek el Szibériából, mert fáztak.

Így hát az Astorián a prémgalléromba temetkezve keltem át, miközben igyekeztem kikerülni a sodró embertömeget. (és még csak november van! ha MÉG hidegebb lesz, ami egészen biztos, ráérek töprengeni, mit lehetne MÉG felvenni.)

Egyszóval már két perce tartott az óra, amikor a campusra léptem, és némi társalgást követően sikerült leráznom néhány kollégámat. Folytattam rövid, ám annál viszontagságosabb utam az orosz tanszékre, amely nagyjából a kedvencem az egész egyetemen, holott egyáltalán nem kellemes, mert nincs hely sem leülni, sem semmi máshoz, nincs kávé és dohányozni sem lehet, valamint nagyjából teljesen személytelen és kihalt az egész. Mégis.

Keresztülverekedtem magam a D épület ajtaján, amihez igazi furkósbotos erő kell, majd nyilallva felszáguldottam a márványlépcsőn - a portásnak intést se szánva (amúgy is goromba és barátságtalan alak), és már le is fékeztem az orosztanárom irodája előtt.

Nagyon szeretem az irodáját! Egészen elképesztően magas, de viszonylag kis alapterületű szoba, elöl négy, az ablak alatt két pad összetolva, elöl ülünk mi, a hátsókon a két tanárnő holmija: jobbára könyvek, számítógép és vízforraló. A falon fogas, jobbra üveges könyvszekrény. A kis ablak a Puskin utcára nyílik.
A kétszárnyú ajtó szintén megdöbbentően magas, ezzel együtt olyan keskeny, mint más dupla ajtók fele. Kicsit pattogzik a fehér festék. Csak oldalazva lehet bemenni.
Én ezt is imádom.

Egyszóval ez előtt az ajtó előtt álltam, és mereven figyeltem. A folyosón senki sem volt, sem a szakos kollégám, se Vaszilij, és leginkább Tatjana. Nem is hallottam semmit az ajtó túlfeléről, de mivel ha négyen-öten vagyunk, ez nem is meglepő. Lenyomtam hát a díszes, kicsit kilazult rézkilincset, és betoltam az ajtószárnyat, hogy besunnyogjak.
Csakhogy visszapattantam az ajtóról. Zárva volt.
Nagyszerű.

Mi az ördög van? Nem értek ide? Ez valószínű, na de mindenki? Felnéztem az ajtó feletti félköríves üvegre; sötét volt. Hát persze, hiszen nincs bent senki. És akkor beugrott.

Ma kezdődik a Gogol-konferencia.
Nincs óra.

Életemben először annyira szerettem volna órára menni, hogy még azt is elfelejtettem, hogy elmarad. Ez már igazán én vagyok!
Tehát nincs Tatjana, pedig száz közül is felismerném az illatáról.

Jövő hétre viszont már biztosan utolérem magam Dosztojevszkijjel.

Most már egészen biztos vagyok benne, hogy ingyen se kéne; a fájdalmam a sajátom.
Emlékek.

A boldog emberek egy kicsit mindig együgyűek, nem zavarja őket a nyakukba zúduló jégeső vagy az, ha lekésik a vonatot. Nem hallják a falon függő órákat ketyegni, és éjjelente nem figyelnek a ház körül nyöszörgő szélre.
Túlságosan jól érzik magukat.

Amikor az ember fiára hirtelen nagy nyomás nehezül - halálhírről értesül vagy arról, hogy nyert a lottón -, egy szívdobbanásnyi ideig meghatározhatatlan érzés keríti a hatalmába. Ez az, amikor nincs különbség a rettenet és az eufória közt. Ugyanaz a dermesztő zsibbadás, amely kisajátítja magának az elmét: hirtelen jelentőségét veszíti a szemedet is befagyasztó hóvihar vagy az orkán a tengeren.
Mindegy.
Majdnem olyan mindegy, mint a boldog embernek az időjárás a parkban, mikor sétál.

A különbség ott kezdődik, amikor ez a pillanat véget ér, és az ember fia elmosolyodik vagy félrenéz, mert szúrni kezdett a szeme; hirtelen beléhasít a tudat, hogy hólé csöpög a hajából vagy hogy a hajó élére állt.
Ez az, ahonnan nincs visszaút.

Csendesen mondtam: “én hallom az órát meg a szelet.”.
És szaladtam, mert hideg volt az eső.

Azt hiszem, átveszem tőle ezt a hozzáállást..
Kezdem is!

Nem, nem véletlenül Richard a megállapítás reklámarca.
Köszönjük, Richard.

Annak nem örültem, hogy Katan leszűkítette a játékteremet, de hát Istenem. Így is boldogulok.
Amy Lee viszont hozzám hasonlóan jót derült rajtuk, meg Hilare is, előbbi ráadásul csaknem halálra röhögte magát az én legsajátabb oltásaimon, amiknek egyelőre vége szakadt, mert nem tudtam őket eléggé lebutítani ahhoz, hogy teljesen hatásosak legyenek.
Még dolgozom rajta!
Átkozottul nehéz dolgom van, mert bár megfigyelőkészségem kivételes, mindig elakadok azon, hogy a zseniális beszólásokból közönséges sértés lesz, amint számukra érthetővé konvertálom őket. Ez pedig nem az én stílusom.

Viszont informáltam az ókortörténeteseket, hogy mitől mentette meg őket a ponthatár.
Eléggé ijedtnek tűntek! Az egyiptológusokat egyenesen az ájulás környékezte. Újfent megtárgyaltuk, milyen fontos, hogy a lehető legmagasabban tartsuk a határokat, mert most, hogy nincs szóbeli felvételi, csak a nemkívánatos személyek inkompetenciája mentheti meg a kart a lezülléstől. Rosemary drámai hangon bejelentette, hogy amint ez az alak feltűnik a campuson, ő megy és felköti magát.
A jelek szerint gyönyörű, hosszan ívelő életnek néz elébe.

Furcsamód a kar többi arisztokratája nem nagyon izgatta magát a történeten. Azt mondták, úgyis olyan sokan vagyunk, hogy egy-két rémes alak már a nagy számok törvénye alapján is be kell, hogy kerüljön. Igazából egyetértek velük. Ha nem ismerném az illetőt, én is ugyanígy állnék hozzá.
Meg aztán persze, a történelem tanszék messze van a filozófia meg az orosz tanszéktől.

Hál’ Istennek.

Lettice goth lett, és nyitott egy internetes oldalt. Milyen eredeti.
Ráadásul a gportalon.
Ismét nem csalódtam benne.

Nyitott egy weblapot, hogy azon rinyálhasson, hogy még azt se érdekli, mi van vele, aki az asztalszomszédja volt. (Ide beszúrnám, hogy velem tartja az illető a kapcsolatot, pedig én az ajtó felőli padsorban ültem, duh. Elöl.) Meg, hogy beadhassa az arra tévedőknek, milyen érdekes ember.

Legalább reklámoz benne engem is egy kicsit; többször is előjön, mekkora szemétláda vagyok. Ez nagyjából így is van, de fontos részlet, hogy nem mindenkivel. Sajnos ő épp a senkiháziak közé tartozik. Mindenkire azért én sem lehetek tekintettel, nem igaz?
És hogy selejtes okkultistának tartom! Na ja, ha egyszer az. De különben nem tudom, honnan veszi, mert én természetemnél fogva mindig sokkal finomabb modorú ember voltam, mint ő, és ezért sose mondtam neki semmit, amiből akár csak következtethetett volna rá, hogy így gondolom. Azzal se szembesítettem soha, mennyire nem lötyög semmi a fejében.
Ez szerinte kétszínűség.
Szerintem tapintatosság a részemről. Minek sértegetném fölöslegesen?
Azt hiszem, sértegetik elegen helyettem is nyíltan… meg aztán úgyis akkora vesztes, hogy van elég baja az én kellemetlenkedésem nélkül.
Szóval, miért röhögném ki például? Csak azért, mert harmadikban kezdett el goth cuccokat felvenni meg hajat festeni, hogy hasonlítson a barátnőmre és bevágódjon nálam? Igazán nem volna szép tőlem, és különben se sikerült neki, szóval kár is lenne felhozni.

De jót mulathatnék, teszem azt, azon is, hogy mennyire műveletlennek tart másokat. Éppen ő, aki szerint az életmű köszönőviszonyban sincs az életrajzzal, meg úgy általában is, mi köze a szerző életének a műveihez? Egyáltalán, minek az irodalomtörténet? Meg az irodalom érettségi? Persze ehhez jön még, hogy a legkiválóbb nyelvtanárok sem tudtak semmit a fejébe tölteni hosszú évek alatt. Semmit.

Slusszpoén, hogy ezzel a fejjel beadta a jeletkezését az ELTE BTK történészeihez. Ahol az első szemeszter tizenöt vizsgájából tíz sumerul és arámiul van, az irodalomjegyzékben pedig egy cikk nem sok, annyi sincs magyar nyelven.

Mikor még én is goth voltam, akkor ez sok(!) észt, finom modort, előkelőséget, stílusérzéket, ruhaízlést, eleganciát és úgy általában fensőbbségességet jelentett. A goth nem életérzés volt, hanem életforma.
Most…
Budakalász város.
A tesóm főiskolája hamarosan egyetem.
A goth szubkultúra egy csóró és buta, ráadásul paraszti származású egyénnel gyarapodott.
Sic transit gloria mundi.

Ráfaragtam a szakirányválasztással, 21-éig le kéne adni a jelentkezést indexfénymásolatostul, de nekem még harmincadikán is lesz vizsgám. Alapozó, hogy teljes legyen az örömöm.
Mindegy, majd valahogy kimászom belőle. Ha valami megjavul az életemben, rögtön elromlik két másik. Most azonban még egy szerencsém volt(!).

Összerúgtam a port azzal az idióta lánnyal, aki a minap akaszkodott rám (ő jobban rúgta, mint én). Sebaj, legalább megszabadultam tőle. Már éppen valamiféle sértésen törtem a fejem, amikor a kezembe adta a megoldást, isteni volt. Azt azért fel kellett volna venni, hogy kiakadt. Különben nem érdekel, így azért mégis kényelmesebb volt, mintha én találtam volna ki, hogy tűnjön el végre. Ugyan most utál miatta, de kit érdekel. Csatlakozzon a népes tömeghez.

Amúgy meg június tizenegyedike piros betűs ünnep lesz ezentúl.
Szeretem. Szebb, mint valaha.

Összeálltam egy skinheaddel, meg egy Lucius Malfoyra emlékeztető sráccal. Innentől kábé azzal voltunk elfoglalva, hogy egymást dobáltuk zsebkendővel meg kutyakajás zsákokkal (gondolom, nem árulok el titkot azzal, hogy egy azért kiszakadt), valamint utaztunk a raklapszállító békákkal (ez egyébként kifejezetten tilos, de mindenki csinálja).

Kérdés: Ha most 60-nal többen voltunk, mint egyébkor, hogyhogy éppen csak kész lettünk reggel 6-ra? Jó, jó, a fentiek fényében ez annyira nem nagy kérdés, de azért a sok ökörködés közben dolgoztunk is. Szóval, máskor hogy fejezik be?

A 240E busz nem vitt be teljesen, így átszálltam a 7-esre, majd futottam pár kört, mire megtaláltam a 86-os megállóját, ahol sikeresen lekéstem egy csatlakozást, de a következőt már elcsíptem. Kár, hogy rossz irányba.