Amit csak akar.
Biztos voltam benne.
Most már egészen biztos vagyok benne, hogy ingyen se kéne; a fájdalmam a sajátom.
Emlékek.
A boldog emberek egy kicsit mindig együgyűek, nem zavarja őket a nyakukba zúduló jégeső vagy az, ha lekésik a vonatot. Nem hallják a falon függő órákat ketyegni, és éjjelente nem figyelnek a ház körül nyöszörgő szélre.
Túlságosan jól érzik magukat.
Amikor az ember fiára hirtelen nagy nyomás nehezül - halálhírről értesül vagy arról, hogy nyert a lottón -, egy szívdobbanásnyi ideig meghatározhatatlan érzés keríti a hatalmába. Ez az, amikor nincs különbség a rettenet és az eufória közt. Ugyanaz a dermesztő zsibbadás, amely kisajátítja magának az elmét: hirtelen jelentőségét veszíti a szemedet is befagyasztó hóvihar vagy az orkán a tengeren.
Mindegy.
Majdnem olyan mindegy, mint a boldog embernek az időjárás a parkban, mikor sétál.
A különbség ott kezdődik, amikor ez a pillanat véget ér, és az ember fia elmosolyodik vagy félrenéz, mert szúrni kezdett a szeme; hirtelen beléhasít a tudat, hogy hólé csöpög a hajából vagy hogy a hajó élére állt.
Ez az, ahonnan nincs visszaút.
Csendesen mondtam: “én hallom az órát meg a szelet.”.
És szaladtam, mert hideg volt az eső.
