Евгений Онегин

Öt perc néma csend. Majd:

- Mondtam már, hogy rossz a tévé?
- Igen. De nem rossz. A távkapcsoló nem működik.
- Lemerült a tévében az elem?
- A tévé nem elemmel működik. Be van dugva a kettőhúszba.
- Ja? Akkor elromlott...

oké… ki volt ez a csíra?

Rossz hír viszont, hogy az operába egy hónapra előre csaknem minden hely foglalt. Elképesztő. Miért döntött most úgy a fél világ, hogy decemberben operába megy? Pedig úgy fest, ezen a télen Puccini-szezon van. Rendben, decemberi operajegyet szerezni eddig is nagy kihívás volt, de ennyire azért nem?! Amire viszont még a semminél is kevesebb hely van, az a Londoni Filharmonikusok újévi hangversenye. Igen, ez az, amire eredetileg el akartam menni.
Vajon hol lappang ez a sok ízléses, nagyvilági ember évközben? Vagy ilyenkor a bunkók is átvedlenek estélyibe, és hangversenyekre meg balettre járnak? vajon egy nap ellepik a Four Seasonsben Ivan-ék bálját is? Azt hiszem, azt nem kéne megvárni. (Bár, amilyen szörnyű embereket képesek meghívni, elképzelhető, hogy fel se tűnne.)
És ha már itt tartunk, honnan van pénzük rá? Állandóan az folyik még a csapból is, hogy ebben az országban átlagosan két kopek jut egy főre. Havonta. Elég nagyra nyílhatott az olló a gazdagok és a szegények között az utóbbi pár évben.

Az egyetlen elfogadható időpont, ahol még van hely is, a 18-ai Manon Lescaut. 18-án reggel vizsgázom. Két program kicsit sok egy napra, de hátha ezegyszer megerőltethetem magam. Különben az idei télen nem lesz opera.
__________________
_{csak nem tart egy vizsga reggel 9-től délután 2-ig. ha igen, elkéstem. az előadás ugyan csak hétkor kezdődik, de nem árt, ha az ember szán három órát a megjelenésére. és még oda kell menni.}
Már az operából se sikk elkésni.

Judaisztika, a másik érdekes fordulat. Elmentünk a zsidómúzeumba. Bányai egyetlen szót sem szólt egész végig. Ja, de mégis. “Nézelődjetek.” Meg kaptunk egy handout-ot, amin egymás alá vannak írva a tárgyak héber nevei.
Köszi.
Én tényleg kedvelem Bányait. De ebből mégis hogy írjak neki beszámolót?

Már majdnem kikezdtem a magyar szakos lánnyal. Ha összekaptam volna magam, a féltékenykedő szaktársa elkésett volna a hírrel, amely szerint annyi esze van, mint egy üres tejesüvegnek. Talán nem kellett volna megkérdeznem, hogy na és, akkor mi van?.
Ez aztán az értékrend! A következő pillanat egyike volt azon híres pillanatoknak, amikor eltűnődöm azon, vajon mégis mit esznek rajtam.
De komolyan. Még csak öt percet beszéltem vele, és ő máris leírja. Legalább hagyhatná, hogy én jöjjek rá.
Ennyit a továbblépési kísérletekről…

_{Ja, és köszönet mindazoknak, akik nem törték be a Duna-partra kitett tükröt, amiben ugyan nem nagyon lehet látni, jön-e valaki balról, de jobb, mintha nem volna ott. És eddig minden ilyen tükröt betörtek, amit csak láttam.}

A svédek szeretnek engem, öregnéni öregbácsi. Buszmegállóban este szedtem össze őket, keresik ez és ez a hotel, megkeresem velük van időm (engem nem vár haza senki). Kár, hogy kerékbe törték az angolt, de szabadkoztak, nem túl jók belőle -
- akkor egyformán hibásak vagyunk, mert én sem vagyok túl jó svédből.

És még: most legalább egy évig nem akarok feketeerdő tortát látni.