reg. hét előtt
- Kivágtam a biztosítékot az autósiskolánál, amiért ilyen gyorsan akarok oktatót, holott csúcsforgalom van. Igazán magamba szállhatnék!
Átiratkoztam egy másikba. - Ezenkívül nekiestem Katannak minden ésszerű ok nélkül, amikor jóindulatúan megemlítette a tantestület egyetlenem kijelentkezése felett érzett túláradó boldogságát.
- Tegnap reggel leforráztam magam a teavízzel, ma pedig, ahogy leültem az ebédlőasztalhoz, csengett a telefon. Telemarketingesek! Nem voltam olyan goromba, mint amit megérdemelnének, holott kevés dolgot gyűlölök jobban, mint felállni az ebédlőasztaltól az étkezés befejezése előtt.
- Fogalmam sincs, hogyan fogom összeállítani az órarendemet. Hogy a ménkűbe teljesítsek kilenc kreditet a szemeszterben négy kurzussal, ha három- és kétkredites kurzusok szerepelnek a tantervben?
Voltam laborvizsgálaton. Gyűlölöm a körzeti rendelőt. A gégészeten például éhen lehet halni, mire sorra kerül az ember. Még negyed kilenc sem volt, de én már a kilencvenhatodik számú kliens voltam. Egyszerűen megáll az ész; a nyugdíjasok hihetetlen fürgeséggel türemkednek az emeletre, amint az épület megnyitja kapuit: teljesen olyan érzés, mintha klubba léptem volna. Amikor helyet kerestem magamnak a várakozáshoz, akkor szólították a hatvanas számú várakozót.
Néhány évszázad elteltével sorra kerültem. A nővérke kopogott néhány percet a klaviatúráján, és homlokráncolva vizslatta a képemet, majd karattyolt valamit az üveg mögött, ami a biztosításomról szólhatott, mert egy erre vonatkozó papírt íratott alá velem, aztán elzavart a szomszéd terembe, ami felett már hosszú percek óta a kilencvennyolcas szám villogott. Beóvakodtam, és udvariasan érdeklődtem, vajon kimaradt-e a kilencvenhat.
A doktornő már kora reggel óta szívhatta az emberek vérét, mert barátságtalanul azt felelte, sejtelme sincs, ki jön, és közben úgy nézett rám, mintha legszívesebben inkább kitépne egy darabot az ereimből, és azt tenné el egy petricsészébe, a szomszédja pedig valami cselgáncs fogással lenyomott elé egy kényelmetlen székbe.
Már éppen kifejtettem volna a tényt, hogy a bal oldalon célszerűbb lenne, de mátuska addigra már elmarta a jobb kezem és rám reccsent, hogy szorítsam ökölbe, majd közelről végigvizsgálta a gömbölyödő karizmomat, hol futnak rajta az erek. Végül egy kövér, kék vénára esett a választása, én pedig csendben értetlenkedtem, hogy ezt mégis miért kell keresni, mert ha a néni szemét nem szúrja ki, akkor talán jobb, ha valaki más próbálkozik eltalálni azzal a lefegyverző méretű tűvel.
- Ne feszítse ennyire, mert beletörik a tű!
Igazán kereshetne jobb alanyt is a fenyegetőzéshez! Most akkor feszítsem vagy ne? Némi bizonytalankodás után szót fogadtam neki, ő meg minden érzelgés nélkül feltolta a tűjét a karomba. Úgy látszik, a közegészségügyi alkalmazottakból a monotonitás minden rokonszenvet kiölt.
Előre elhatároztam, hogy közönyösen félrefordulok majd, de képtelen voltam rá, mert lekötött az az érdekes fordulat, hogy a szívem nem nagyon akart pumpálni. Jellemző! Néha hálás lennék, ha legalább a zsigereim nem járatnának le. A fehér köpenybe bújtatott keselyű éles pillantást vetett rám; úgy tűnt, roppantul felbosszantotta az engedetlenségem. Mindketten a tűre csatlakoztatott üvegcsére meredtünk, én pedig lázasan igyekeztem felidézni valamit, ami munkára bírhatná a ketyegőmet, mielőtt lefordulok a székből. Bezzeg máskor úgy jár, mint egy Schäffhausen-óra!
Kivéve azt a néhány alkalmat, mikor nem.
Hogy végül miféle gondolat forgatta meg az önindítómat, azt a fantáziátokra bízom. Mindenesetre az ampulla alján kínkeserves lassúsággal megjelent némi nyúlós, fekete lé. Gondolom, igazából sötétbordó. Kész megkönnyebülés volt az üveg megteltének pillanata; a diadalmas percet viszont meglehetős rövidre szabta a mozdulat, amivel a nővérke újabb üveget csatolt a tűre. Aztán még egyet.
Hosszas küszködés után kitépte a tűt, és mogorván rányomott a könyökhajlatomra egy darab kötszert. A szívem kezdett magához térni, így aztán húsz perc szorongatás után, mire elállt a vérzés, úgy festettem, mint a legutolsó londoni késelés egyetlen túlélője, aki mellesleg már nem éri meg az ebédidőt. Eddigre persze a vérszopó már feltámogatott és egy rövid, sértésnek is beillő köszönés közepette kihajított a rendelőből.
Miért csak tíz évre adnak orvosi alkalmassági igazolást a vezetői engedélyhez…!?
