Евгений Онегин

Vajon ki az a rohadék, aki álmaim nője nevében ocsmány kommenteket ír?
Szeretnék neki
                gratulálni az ötlethez
                                 személyesen.
Kérem, megjelenés előtt búcsúzzék el a hozzátartozóitól.
Megértésüket köszönjük.

Elég nagy feladat volt.

Hová megyünk. Miért ilyen hosszú az Andrássy út? Miért nem szóltam, mikor elhagytuk a Terror Házát? Ő nem akar sétálni. Ez milyen múzeum? És a másik? Fáj a feje, rosszul van. Miért dohányzom annyit? Jé, itt a tó. Miért van itt ennyi tócsa? nem is esett az eső. Nahát récék. Hápognak. Vizes a pad, ne üljünk le. Nincs lefestve. Ez nem vizes? akkor koszos. Mindjárt jön a tolvaj és ellopja a táskáját, aztán felszáll a trolira, és akkor nem fogjuk utolérni.
És így tovább.

- kezet akarok mosni a tóban
- ott nincs lépcső, bele fogsz esni
- miért a másik oldalon van a lépcső? nehezítik itt a dolgomat a rohadékok… inkább mégsem mosok kezet, ahhoz le kell guggolni. inkább itt, a másikban
- az dzsuvásabb
- akkor mégis inkább ott
—
- bele fog esni
- gondolod?
- aha
- az anyja megöl
- akkor talán majd húzd ki.

Szerintem csak a vizsgadrukk, meg a nagy meleg miatt lettünk pár órára normálisak, de azért kedves.
Meg aztán olyan, hogy tizenkettedik dé, már nincs is.
Ez a felismerés vala a nap fénypontja, még ha egy szaunának beillő teremben történt este fél kilenckor, akkor is.
Nem lesznek emiatt álmatlan éjszakáim!

A Hattyár-botrány óta utáltam ide járni.
(kivétel ez alól néhány tanár, aki kedves nekem. Walsinghammel nyolc jó tanárt számoltunk össze. diákot kevesebbet)
Kész csapás volt, mikor beszálltam az ügybe, mondanom sem kell, eredménytelenül - legfeljebb annyit értem el vele, hogy a tanári kar azon fele is megismerte a nevemet, akik eddig még nem hallottak rólam. Például Tánczos. Pontosan a nagy semmiért téptem a számat, ami azért elég bosszantó, főleg, ha az ember végső elkeseredésében tesz erőfeszítéseket. Az egyetlen, ami kívülről szemlélve komikus lehetett, az az volt, hogy szemlátomást fogalma sem volt róla senkinek, miért érdekel engem ez az egész, és miért zaklat fel.
Éppen engem! a direktor el volt hűlve. ennek ellenére semmi sem történt.
Sőt, megkockáztatom, hogy rontottam a helyzeten, bár ezt valószínűleg az önvád mondatja velem.
Az egyetlen elismerés, amit ezzel kapcsolatban kaptam, Carmentől jött, aki bátornak nevezett. (–amit nem tett hozzá, az az, hogy megint eggyel bátrabb voltam, mint amilyen okos. de mit is vártunk bolond és szerelmes, tizenhét éves énemtől? most sem vagyok normális.)

Ha nem az idén érettségiztem volna, máig nem tudom, hogyan viselnék el itt még egy teljes évet.
Ma még egy bankett.

(Ja, és Grimmnek van igaza. A Gizella Királyné Gimnázium tényleg sokkal jobb név lett volna.)

(Már így is büszke vagyok
hogy a legszebb nő a világon…
gyönyörű vagy.)

Nem baj. Hat éve várunk rá, hogy kimondhassuk.
“És most jön az aktív felejtés korszaka!”
                        - Hanula tanárnő fia után szabadon

Remélem, kihúzta a tételt és felmondta ezt az egészet szó szerint.

Igen, N., megúsztam a végzetes csütörtököt. Halleluja.

- Majd én felhasogatom a fát.
Jó nehéz a balta. Ez jó; kifáradok majd belé. Még nem, még könnyedén elbírom. Idővel. Fölemelem a fejem fölé, célba veszem az első hasábot.
Nem téged kértelek, amikor boldogságért fohászkodtam.
Francba. Erőből sújtok le a fára, mintha az bármiben is hibás lenne. Szép emberi tulajdonság. A nehéz vas belefúródik, beleszorul. Fával együtt emelem újra.
Az egész nem rajtunk múlik.
Megfeszül a vállam, a vas végighalad a fán. A hasáb kettéhasad, kétfelé repül. Összeszedem, és újra nekigyürkőzöm, hogy még kisebb legyen. A francba, a francba!
Abba szerettem bele, aki voltál.
Újabb csapások, csattan, reped, recseg, hasad a fa, mintha sírna, mintha azt kérdezné, miért őt ütöm. Nem érdekel. Bárcsak valaki engem hasogatna fel. Vagy akár két deszka közé szorítva kettéfűrészelne! Örülj, fa. Könyörületet gyakorlok.
Nem rám van szükséged.
A rohadt életbe. Gyorsítok. Melegem van. Lihegek, deréktól felfelé patakokban folyik rólam a víz. Körülöttem faforgács, majdhogynem fűrészpor. A délelőtti verőfény már nem bujdokol olyan nagyon. Az izmaim átforrósodtak. Kicsit remeg a kezem. És kicsit remeg a szívem is.
Még mindig ugyanúgy szeretlek, mint a legelején.
Igen.
Ideje befejezni a munkát, belevágni a baltát a tönkbe, lerogyni elé és ránehezedni a fára. Meleget és fűrészporillatot áraszt.
Semmi neheztelés.

Én sohasem féltem a pengétől.