“Szokás szerint gyakorlatozni mentem. Gyönyörű idő volt. Ezt bizonyítja, hogy majd’ húszan gyűltek össze fegyverforgatók a füvön. Elvégeztem néhány lassú, széles mozdulatot, hogy bemelegedjenek az izmaim. Megerősödtem a lusta tél óta, és ez - nem kis megeléedettségemre - szépen meglátszik. Megropogtattam a csontjaimat, és visszafordultam a többiek felé, ahol egy izmos, fiatal szőke férfi éppen ellenfelet keresett magának. Jól ismertem őt; jó fél tenyérnyivel alacsonyabb nálam, de masszívabb; a válla legalább két láb széles. Kemény és energikus.
- Uraim? - kérdezte, miközben két kardot nyújtott az ellene ajánlkozó párosnak. Azok elfogadták, nem is sejtve, milyen nehéz dolguk lesz. Két perc sem telt bele, s a szőke férfi már két másik kardot lóbálva támadta őket.
Éppen felcsatoltam a kesztyűimet, amikor megláttam az ifjút. Magas volt, alig alacsonyabb énnálam, és meglehetősen csinos arcú, minden kiforratlansága ellenére. Jobbján egy fekete fűzőbe, szaténkesztyűbe és hosszú szoknyákba öltözött hölgyet vezetett, akinek világos bőréhez pompásan illett hosszú, fehérszőke haja és azúrkék szeme. Méltóságteljes kifejezés ült az arcán. Az ifjú kezet csókolt neki, mikor odaléptem hozzájuk. A fiú biccentett, amit viszonoztam, a lány a kezét nyújtotta.
- Az én nevem Leonora Wintham. Kit tisztelhetünk méltóságodban? - érdeklődött, miután felegyenesedtem.
- Leicester grófja vagyok - feleltem, és érezve, hogy az ifjú pillantása a hátamba fúródik, elengedtem a szememmel Lady Wintham tekintetét. A hölgy elfojtott egy mosolyt, és tanulmányozni kezdte a csizmámat, majd, mint aki álmából ébred, rámosolygott a fiúra. Megfordultam. - Hát kegyelmed?
- James Dartington - biccentett az ifjú, szemlátomást megkönnyebbülve, amiért a bálványozott hölgy nem feledkezett meg róla. - Küzdeni jöttem.
- Úgy! Most van itt először? - érdeklődtem.
- Igen - felelte. Látszólag feszélyezte a magabiztosságom, de a tekintete mgekeményedett. Lám, lám, hát mégis helyén van a szíve, csak meg kell vetnie a lábát. Csakugyan azért hozta ide a hölgyet, hogy megmutassa neki az erejét? Eltűnődtem. Ez a Dartington nincs több tizenhat évesnél, de lehet, hogy még annyi sincs. Micsoda kezdő! Ha én le akarok nyűgözni egy nőt, az a minimum, hogy először magam mérem fel a terepet. Mi van, ha csupa hadfi gyűlik itt össze? Úgy tűnt fel, vegytiszta rajongást táplál a hölgyemény iránt.
- Kihívom önt - jelentette ki, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne. - Megtisztelne, ha összemérhetném az erőmet a méltóságodéval.
- Örömmel - feleltem, hátracsúsztatva a csizmám a füvön. Jó lesz vigyázni. Csúszik.
Dartington megfordulva rámosolygott Lady Wintham szőkeségére, és összeszedte magát. Kardot fogott. Intettem neki, hogy kezdheti.
Már ugrott is nekem. Jellemző! Micsoda forrófejűség. Oldalra léptem. Utánam vágott, de nem volt túl nehéz hárítani. Bitang ereje volt, de még nem tudta mindet beleadni. Megingott, előrelépve szúrtam. Meglepődni látszott, hátratáncolt, hárítani kezdett. Belemelegedtem, táncos léptekkel nyomultam előre, bekerülve a hosszúkard hatósugarába. Hátrált a szerencsétlen, csizmája meg-megcsúszott a füvön. Nem mert Wintham úrnőjére pillantani, de nem is engedtem volna. Egyszercsak oldalra ugrott - jó mozdulat -, és én csúsztam meg a nedves talajon. Jobbra rándultam derékból, és megpördültem. Jött is. Gyors volt az ifjú lovag, de nem eléggé. Harántirányú vágással célozta a kulcscsontomat. Nem tértem ki, csak félrecsaptam a kardját, amit meglepődve észlelt; ahogyan azt is, amint a karja alatt teljes erőből a bordájára vágtam, megreccsent tőle a gerince. A csapás hátralökte, de megállt a lábán. Elkapta a bal csuklómat, és hanyatt vetette magát, helyesen megítélve azt, hogy másképp nem tud felbuktatni. Előreléptem, de meg sem próbáltam állva maradni. hagytam, hogy a rántás ereje előredöntsön, és a bal vállamon átfordulva fölugrottam. Mire felkelt, már én is talpon voltam.
Lazítottam a testtartásomon, ő viszont minhta megszégyenült volna, előrerontott. Egyre inkább az volt az érzésem, hogy ez a vívás kezd párbaj jelleget ölteni, de nem szóltam. Nyilván nem látta még így nézni Lady Winthamet senkire, én azonban biztos voltam benne, hogy kissé túlértékeli a rövid pillanat jelentőségét. Megcsavartam a kardomat, és jókorát koppintottam a markolatot fogó ujjperceire. James arcán fájdalom suhant át, de volt annyi gyakorlata, hogy felém szúrjon lassítás helyett. A fegyvereink összetalálkoztak, és hallottam az acél jellegzetes, csorbuló hangját. A pengém felsírt, ahogy végigcsúsztattam az övén, egészen a keresztvasig. Nekem feszült, mielőtt félcsavarrral mellé kerültem. Jókorát taszítottam rajta. Nem esett volna el, ha nem támasztom le mögé a lábamat. Végigvágódott a földön. A feje nekiütődött a földnek, kissé meginoghatott vele a táj, mert nem tudott elég gyorsan felugrani. Már mozdult volna, amikor megérezte a kardom hegyét a torkán. Sóhajtott, és elegedte a kardját.
- Méltóságod erősebb - ismerte be, miközben mindketten levegő után kapkodtunk.
- Nem volt olyan könnyű, mint hittem - ez igaz volt. Felsegítettem az ifjút, akinek szeméből eltűnt a neheztelés.
Levertnek tűnt, ahogy Lady Wintham felé fordult, de a kis hölgy meghatottnak tűnt. Nem is vettem észre, hogy a karom és a szívem lezsibbad, miközben néztem, hogyan ölelik át egymást: előkelő ifjú hölgy egy halálosan szerelmes ifjúval, aki nem gondolkozik, és birokra kel az első akárkivel a kedvéért.
Aztán felsül. A torkom elszorult és hirtelen öregnek éreztem magam.
James Dartington elveszített egy párbajt.
Nem én győztem le. Becsületszavamra.
A győztes a gyönyörű Leonora Wintham.”
