blows for me this once
Megérintem a földet, miközben az magába issza az esőlevet. Sötét van, az ablakom és a rács nyitva. Valahonnan, messziről az őrangyalom néz lefelé kifordult holdszemével.
Nem rám; nem lát ő már semmit. Szemhéj nélkül száradt ezüstre odafenn a szem, amely valaha, egy másik életben lépteimet figyelte - most körüldongják a csillagok, és részvétlenül hunyorítanak rám a hidegből.
Vízcseppek közt botladozik a szél; vigyázva oson egy-két ág karmai közt - majd megmámorosodik ügyességétől, s elnyargalász, körülkacagva az egykedvűen továbblépkedő Időt. Az idő nem legyint, még csak helytelenítő pillantást sem vet a játékos kedvű szélre; mintha mosoly játszanék a szeme sarkában, amely bölcs, mint a tölgyfák, és egyformán mély a végtelennel.
A szél fedez fel végül is engem(a szerelmesek örök barátja ő). Az idő átlép - hálás vagyok. Annyiszor lépett már át fölöttem, hogy tudjam, segít. De a szél kedvesebb. Most is megölel, mindentudóan, támasz nélkül, csak finoman, de hosszan - érzem az illatát. Sokáig ott kavarog körülöttem.
Vidd el…
Nem fejezem be. Ellop néhány cseppet az arcomról, megfut egy kicsit, hogy felvidítson. De látja, hogy szomorú vagyok, visszafordul hát néhány szóért még. Bebújik a tenyerem alá, és egy pillanatra majdnem olyan, mintha az ő arca lenne.
Megkeresed őt még ma éjjel?
Feleletként meglendíti a szárnyait. A fák meghajolnak. Csak intek a fejemmel, hogy köszönjem. A szél szereti, ha mozdulatokkal felelnek neki.
Menj csak. Te megtalálod. Csókold arcon, csókold homlokon. És a kezét is…
Tudja, hogy ennyit akartam. Egy pillanatig sem haboz, nekirugaszkodik. Az Idő nyomában lépked először, majd mély hangon búgva szárnyakat bont. Nem is látom már, nem hallom. A csillagok utánafordulnak.
A szél rohan. Megy, hogy megkeresse a szerelmemet. Hogy megkeresse, és beszéljen hozzá. Hogy megcsókolja helyettem.
A szél ma éjjel értem szalad.
Úgy érzi, tudnod kell.
Nem rám; nem lát ő már semmit. Szemhéj nélkül száradt ezüstre odafenn a szem, amely valaha, egy másik életben lépteimet figyelte - most körüldongják a csillagok, és részvétlenül hunyorítanak rám a hidegből.
Vízcseppek közt botladozik a szél; vigyázva oson egy-két ág karmai közt - majd megmámorosodik ügyességétől, s elnyargalász, körülkacagva az egykedvűen továbblépkedő Időt. Az idő nem legyint, még csak helytelenítő pillantást sem vet a játékos kedvű szélre; mintha mosoly játszanék a szeme sarkában, amely bölcs, mint a tölgyfák, és egyformán mély a végtelennel.
A szél fedez fel végül is engem(a szerelmesek örök barátja ő). Az idő átlép - hálás vagyok. Annyiszor lépett már át fölöttem, hogy tudjam, segít. De a szél kedvesebb. Most is megölel, mindentudóan, támasz nélkül, csak finoman, de hosszan - érzem az illatát. Sokáig ott kavarog körülöttem.
Vidd el…
Nem fejezem be. Ellop néhány cseppet az arcomról, megfut egy kicsit, hogy felvidítson. De látja, hogy szomorú vagyok, visszafordul hát néhány szóért még. Bebújik a tenyerem alá, és egy pillanatra majdnem olyan, mintha az ő arca lenne.
Megkeresed őt még ma éjjel?
Feleletként meglendíti a szárnyait. A fák meghajolnak. Csak intek a fejemmel, hogy köszönjem. A szél szereti, ha mozdulatokkal felelnek neki.
Menj csak. Te megtalálod. Csókold arcon, csókold homlokon. És a kezét is…
Tudja, hogy ennyit akartam. Egy pillanatig sem haboz, nekirugaszkodik. Az Idő nyomában lépked először, majd mély hangon búgva szárnyakat bont. Nem is látom már, nem hallom. A csillagok utánafordulnak.
A szél rohan. Megy, hogy megkeresse a szerelmemet. Hogy megkeresse, és beszéljen hozzá. Hogy megcsókolja helyettem.
A szél ma éjjel értem szalad.
Úgy érzi, tudnod kell.
